Képzeljük el, hogy nincsenek Wright Fivérek, meg egyáltalán senki, akinek eszébe jutott volna meghódítani a levegőeget. Nincsenek szárnyak, se rögzített, se forgó, se semilyen. Nincs repülés, csak vad tülkölés a Földgolyó felszínén, milliárdnyi autóval, vonattal, meg motorral, biciklivel, triciklivel meg a fenetudja bármiméggel.

Se repülőgép, se holdraszállás, se űrállomás, se műholdak. Naja, persze akkor GPS se, meg internet se, meg nagyjából semmi, ami mostanra az életünk alapvető eleme lett. Szóval elég nagy lenne itt a zsúfoltság, meg a bezártság-érzés. Depressziósan tipornánk egymás sarkát mint a hangyák, hosszú, dühödt konvojokban, kétdimenzióban.

Na, elképzeltük? Oké. Ugye milyen tökjó, hogy nem így van? Hogy voltak Wright Fivérek, meg mindenki más utánuk, és szárnyakat adtak a vágyainknak? Fölnézhetünk az égre, gyönyörködhetünk a csillagokban, mert nem lesz ettől kisebbségi komplexusunk. Hisz eljutottunk már Odafölre, és fogunk még magasabbra, messzebbre is.

Ajjajj, ha a Szabó filozofálni kezd, abból előbb-utóbb valami botrány lesz. Most is, nyugi, de Eretneknek lenni többek közt azért jó, mert soha nem ér meglepetés az aktuális máglyára hajításomnál. Azbesztbőrű vagyok, lemászom, köszi. De ki tudja, még az is lehet, hogy valamelyik eretnekségem tán valami változást is előidézhet. Szóval kockázatos, de mindig benne van az esély valami jóra.

Szóval a Felcsúti Gollamot marhára el kéne kergetni, a trolljaival, orkjaival meg mindenféle félszerzeteivel együtt. Bozótharcban is sikerülhet, kétdimenzióban, lépésről lépésre araszolva, oké. De mi van akkor, ha szerzünk Szárnyakat és egyszerűen föléjük szállunk? Ha légifényképezéssel mutatjuk meg az Országnak, hogy ami odalent folyik, az dzsungelháború?

Még múlt év júliusában a korábbi blogomon írtam egy cikket Alföldi Robiról. Hogy Neki kéne fölvállalni az Orbánűzést. Hogy az a Valami, vagy épp Minden, aminek Ő a Jelképe, az egyszerűen egy perc alatt nevetségessé teszi Orbánt az egész végtelenül kicsinyes, földhözragadt szarával együtt. Mikor a focimeccsen szotyizó böllér meg Petőfi összefut a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, naja. És amikor ezt megírtam, akkor elszabadult a blogom.

Namost az a helyzet, hogy amikor írok valamit, azt nem viccből írom ám. Akkor se humorkodni akartam, és a tömeges reakciókból ki is derült: rengetegen vették rajtam kívül is komolyan az Eretnek Tézist. Épp akkortájt volt a Nemzeti Színház Fidesznyik Einstandja, és gyakorlatilag a búcsúelőadások Népgyűlésekké alakultak. Amik nemcsak a Nemzeti Színházról, és nemcsak Alföldi Robiról szóltak. Hanem a világról, az Országunkról és annak kívánatos haladási irányáról.

De a Robi akkor még nagyon benne volt a színházcsinálásban, nem vette komolyan sem az írást, sem az arra adott tömegreakciót. Pedig egy olyan országban, amit tudatosan próbálnak pöcegödörré formálni, ott nem lehet gyöngyhalászni. Nem az a közeg, na.

És tegnap őszinte döbbenetemre érzékeltem, hogy a korábbi blogom, amit már csak kordokumentumként használok, egyszer csak földübörög. De rettenetesen. Na, körülnéztem a fészbukon. És annyi történt, hogy a Robi, vagy a szerkesztője fölrakta újra a profiljára az akkori írásomat. És megint elszabadult minden. Sugárhajtással szaporodtak a látogatók, hangsebességgel pörgött a számláló. Namámegin. Mámegin a Robi és mámegin az a fránya tömegmozgalom.

Aki követi Alföldi sorsát, az láthatja: nem épp boldog a pali. Éppúgy szívják el előle a levegőt Gollamék, mint mindannyiunktól. Éshát az, hogy tegnap, félév után egyszercsak ismét fölkerült az Eretnek Írásom a fészbukjára, lehet, hogy jelent valamit. Lehet, hogy belátta: az Országot kell felszabadítani, hogy a Színház, és általában a művészet, a kultúra is szabad lehessen.

Képzeljük már el egy pillantra azt a szitut, mikor március 15-én az Ellenzéki Ünnepen egyszercsak följön együtt a Feri, a Gordon, meg a Mesterházy a Színpadra. Odalépnek szép ékalakzatban a mikrofon elé, és csendet kérnek. Majd a Mesterházy annyit mond: mi hárman, az ellenzéket vezető triumvirátus arra jutottunk, hogy kell egy Jelkép mindannyiunk számára. Aki úgy szerzett közismertséget és elismerést, hogy egy percig nem vett részt a politika dzsungelháborújában. Politizált, harcolt, de a saját eszközeivel, és hatékonyan. Mi olyan Embert akarunk Országunk Miniszterelnökének, aki személyével jelképezi az emberséget, nyitottságot, a demokráciát. Európát, ahová tartozni szeretnénk. Mi hárman, az Ellenzék Politikai Vezetői bemutatjuk Nektek a Magyar Köztársaság jövendő Miniszterelnökét. Alföldi Róbertet.

Látod magad előtt a képet, Kedves Olvasó? Szerinted milyen hangulat lenne ott ezután? És mikor az Ellenzéki Ünnep véget ér, milyen érzéseket vinne onnan haza mindenki? És miről szólna onnantól a kampány a választás napjáig? És vajon milyen lenne a hangulat attól a pillanattól kezdve a Lendvai utcában, a trollok által őrzött Gollam Barlangban?

Kidobhatnák az összes fölhalmozott mocskukat, mert Alföldi ellen az hatástalan. Lemehetnének persze kutyába Vele szemben is, de az már az a szint lenne, ahová a bizonytalanok biztosan nem követik Őket. Mert már nem  is kutyába - azt már megszoktuk -, hanem patkányba kéne lemenniük. Feri meg Gordon aligha állna ellen egy ilyen változásnak. Ha képesek voltak Mesterházy javára hátrahúzódni, akkor Alföldi javára ez jóval könnyebb lenne. A Szocik meg úgyis csak ténferegnek körbe-körbe a Simon Ügy óta, nem hiszem, hogy saját magukat gondolnák a Kampány igazi húzóerejének.

Ja, nem kell semilyen jelöltséget, egyénit, listát, bármit fölborogatni. Hamár így alakult ahogy, akkor nem kell hozzányúlni. Csak egyszerűen pajzsra kell emelni a Háromdimenziós Embert, hogy a harcot a továbbiakban ne talajszinten, bozótvágó késekkel kelljen megvívni. Ha képesek vagyunk röpülni, akkor röpüljünk. Aztán hogy a Robi hajlandó lenne-e az Összefogás Szárnyává válni, az már más kérdés. Tán tessenek megkérdezni Tőle. Ki tudja, mit válaszol.

Tudjuk meg.