Föladom. Mármint a magamra kényszerített csendet. Mi mást lehet kezdeni annyi szeretettel, amennyit az utóbbi napokban Tőletek kaptam? Összecsiszolódtunk, vállvetve megyünk már jóideje, hát akkor végigmegyünk együtt, ottegyeafene.
Még mindig a DK Központi Honlapján virít a Waterloo, mint vezércikk. Két napja. Ha egy Közösség, egy Párt fölvállaja, hogy március 15-i mozgósító szózatnak egy független blogger írását közli, akkor az egy különleges csapat. Magyarországon más ilyen nincs. Az meg aztán végképp nincs, hogy miután a blogger besokall, és azt mondja, hogy a választás napjáig elkussol, akkor ugyanúgy fönnmarad a cikke, ugyanott, mintha ez meg sem történt volna.
Ha egy párt ennyire befogadó és nyitott, akkor azt a pártot nehéz nem szeretni. Éshát lelki lény vagyok, nem tudom a szeretetet mással viszonozni, mint szeretettel. Szóval le vagyok győzve, megszívtam, föladom, betettem a szekrény mélyére a március 15-i ünnepség lemondásával kapcsolatos véleményemet, és visszamászom szépen az árbockosárba.
Na, itt vagyok, maradok, mostmár bármi belefér, fussunk együtt zátonyra, vagy fedezzük föl együtt a Kék Lagúnát. Ugorjunk. Javaslat következik a március 30-i tüntetésre. Tanuljunk a Hallgatói Hálózattól, mert a múlt év tavaszi tüntetései marhára bejöttek. Nemcsak nekem, gondolom. Orbánéknak tele lett a pelus, egész Budapest tudta, hogy épp mi zajlik, ment az erkélyekről az integetés, a szimpatizáló autódudálások, meg minden. Ott voltam mindegyiken, még a Parlamenti kordonos áttörési kísérletnél is. És óriási élmény volt, minden percük.
Na, szóval a lényeg az: ne álldogáljunk. Mászkáljunk. Mittomén hányan leszünk. Egy biztos, a Hallgatói Hálózat egyik tüntetésén sem voltunk többen 10 ezer embernél. És mégis elemi ereje volt a történetnek. Az egész Orbánnégyév leginkább megrendítő erejű ellenzéki megmozdulása volt. Hát, tízezernél biztosan többen leszünk. Rengessük akkor meg a Felcsútit még jobban.
Ültessétek össze a Kormányváltás kampányának összes kreatívját egy asztalhoz, és szervezzetek egy ütős Mozgótüntetést. Sétálni úgyis egészségesebb, mint álldogálni. És az élet a mozgás maga. Hát akkor mozogjunk. Nem a Nagy Beszédek ideje van. Azokat elmondjátok a kampányrendezvényeken, szerte az országban. Kanyarogjunk, mozgósítsunk. Tegyük azt, mint annak idején a Hallgatói Hálózat. Ki fognak jönni az emberek az erkélyre. Mi meg elkezdjük ritmusosan kiabálni: Gyertek Velünk! És jönnek. Nem mind, de sokan.
Március 30-at már nem lehet időjárástól függővé tenni. Olyan helyen kell gyülekezni, ahol nincs tetőcserép, meg bármi röpködni képes szirszar. Legyen mondjuk a Hősök Tere. Vagy a Kossuth tér. vagy a Szabadság tér. Mindegy, csak nagy tér legyen, kevés tereptárggyal, messze a házaktól. És alternatív útvonalak, hogy jóidőben merre megyünk, rossz időben merre megyünk, és mit csinálunk viharban. Jó, igazi viharban le lehet mondani. De más esetben EZT már nem. Nincs újabb alkalom.
Menjünk végig az Andrássy Úton, befelé. Tessenek csinálni egy mobil hangosítást. Csináltam saját kampányokban én is ilyesmit, ne bonyolítsuk túl. Egy teherautó, platóval, mint 56-ban. Arra hangfalak, egy kézimikrofon. Menet közben meg abból szólhat a zene. Szeretem a Padödőt, meg a Kulkát is, de itt és most nem Ők a lényeg. Most miattatok megyünk ki, Srácok, és persze magunk miatt. Az Országunk miatt. Ha majd koncertre akarok menni, kimegyek arra, ha szavalatokat akarok hallani, elmegyek egy irodalmi estre. Ez most ne színház legyen, hanem a Demokrácia Menete.
Vannak az Andrássy Úton erkélyes lakóházak. Van kézi megafon, találjuk föl újra. Azokban az erkélyes lakóházakban biztos tudunk találni Kormányváltás szimpatizánst. Kérjük meg, hogy az erkélyéről szólhasson valamelyik Főemberünk a tömeghez. Ne tirádát. Három percet. Igen, kiabálva, igen, mint egy rockkoncerten, és igen, rögtönözve. Mennyire őszinte lesz, nem? Nem beállított színpad, nem ketyegő órához igazított feszes menetrend, nem előre megírt szövegek. Spontán, emberi, élő. Föl az erkélyre, kicsit megállunk, kapunk egy kis lelkesítést, és megyünk tovább.
Közben az autókat megdudáltathatjuk, ugyanezt tettük a Hallgatói Hálózat tüntetésein is. Letapsolhatjuk magunk közé az ablakokba kijövő embereket. Menjünk be a Deák térig. Menjünk a Parlamenthez. Az Akadémiához. Menjünk át egy Hídon. Jöjjünk vissza egy másikon. Foglaljuk vissza a menetünkkel, a mobilitásunkkkal, az interaktivitásunkkal a Fővárosunkat. Ezzel meg persze az Országunkat.
Nagy élmény lesz. Nekünk is, Nektek is Főfiúk. Vegyülhettek közben az embereitekkel, nem kell Vezérelvű Zombimenetet csinálni, mint a Békemenet. Épphogy meg lehet mutatni a Fővárosnak és az Országnak, hogy mi az Igazi Különbség köztünk és Köztük. Az Övék olyan, mint egy Temetési Menet. A Miénk legyen a Jövő Menete. Élő, lüktető, spontán.
Tessenek kitalálni a részleteket, van feladat a kampánystábban. Marhajó dolgot lehet csinálni, egyedit, ütőset, van benne bőven hely a kreativitásnak. Látszanunk kell, mozognunk kell, élnünk kell, hogy elhiggye mindenki: ha minket választ április 6-án, akkor a szürke, nyomott hétköznapok helyére az Élet színes lüktetése költözik. Ha egy Hallgatói Hálózat meg tudta csinálni a maga igencsak szűkös eszközeivel, akkor aligha okozhat gondot a Kormányváltás egész stábjának ez a dolog. Hamár március 15-e saját pluszlelkületét nem tudtuk a javunkra fordítani, akkor csináljunk helyette 30-án valami olyat, ami másban ad új életérzést. Menjünk. Éljünk.
Nyerjünk.
