Március 15-én lesz a mi Waterlooi Csatánk. Ott és akkor, a Hídnál minden eldől. És rajtunk múlik, hogy Napóleon, vagy Wellington szerepét választjuk. Utóbbi jobb lenne.
Szeretem a hadtörténeti példákat. Ha van Csata, amiről mindenki hallott, az Waterloo. Úgy van elkönyvelve, mint amikor Napóleont szarrá verték, pedig azért ennyire nem volt egyszerű a sztori, sőt. És bár a végén valóban Napóleon megsemmisítő vereséget szenvedett, de nagyjából perceken múlt, hogy nem fordítva történt a dolog.
A franciák lassan szétporlasztották a nap folyamán az angolokat. Az angolszászok bátor és harcos népség - nélkülük mi is oroszul beszélnénk, de ez más tészta -, állták a sarat, de rendes tempóban fogytak, mit ne mondjak. Várták a felmentő sereget. A poroszokat. Blücher nevű tábornokuk egy viszonylag kisebb sereggel kanyargott valahol arrafelé, de senki sem tudta merre is. Ha megérkezik, és oldalba-hátba kapja a franciákat, akkor a franciáknak annyi.
Volt egy ugyanakkora francia tartaléksereg is a dombok között. Azt meg egy Grouchy nevű tábornok vezette. Ha meg Ő ér előbb be, és Ő kapja oldalba az angolokat, akkor ott és akkor annyi Wellingtonnak. Szóval vadul birkóztak a franciák meg az angolok, és kitartottak. Föltettek mindketten mindent egy lapra. Akinek a segítség előbb érkezik, az nyer. Blücher érkezett meg a poroszokkal. Napóleonnak bevégeztetett.
Na, ígyvalahogy állunk március 15-el, a délután 3 órával, meg a Híddal. Ha mindenki, aki Kormányváltást akar, megérkezik oda, akkor nyerünk. Ha meg tovább kanyarog a dombok között, akkor meg végünk. Félmillió bizonytalan ül otthon és vár. És nézni fogja aznap a TV-ket és elsősorban azt fogja nézni, hogy hányan vannak a Kormányváltók. Ha elégséges a tömeg - mondjuk úgy 50 ezer fő - akkor lát esélyt a váltásra, és akkor bizonyossá válik. Ha meg valami lagymatag szart lát, hosszú, unalmas dumák széteső mondanivalóval, nem túl nagy tömeggel, akkor legyint egyet. Jobb esetben el se megy, rosszabb esetben elmegy, de a Jobbikra szavaz.
A kampány utolsó három hete döntő lesz, mert mindig döntő. De ha nem tudunk lendületet venni szombat délután, akkor ott ragadunk a csatatéren, körbevéve, segítség nélkül. Még az se biztos, hogy az a szavazótáborunk, amelyik most megvan, meg is marad április 6-ig. Mert itt aztán a Kampányfinisben nincs álldogálásra lehetőség. Vagy előre megyünk, vagy megdöglünk. Ilyenkor olyannak kell lenni, mint a cápa. Nincsenek kopoltyúfedői, nem tudja kavarni a vizet, így csak akkor kap levegőt, ha folyamatosan úszik. Mert különben nem jut víz a kopoltyúkhoz, teccenek érteni. Úgyhogy úszik rendületlenül egy életen át. Fáradhatatlanul, akár évszázadig.
Blücher kanyarog a dombok között. Vagy beér időben, vagy nem. Mindenki, aki Kormányváltást szeretne, de otthon marad, az úgy viselkedik, mint a francia segéderő, Grouchy vezetésével. Hallotta szerencsétlen az ágyúzást, közel volt, de ráérősen poroszkált, gondolta, majd csak odaérünk. Mire odaért, már köthette is föl a nyúlcipőt, mert Napóleon hada már félig lemészárolva épp elmenekült, szemben meg egy diadalmas angol-porosz hadsereg álldogált és nézte szegény idióta Grouchy-t.
Az ember élete első randijáról, meg a Döntő Csatáról nem késik el. Ha esik, ha fúj, ha fáj a láb, ha szülinap van, habármi. Aki szombaton nincs ott, de Kormányváltást szeretne, annak utána lesz négy éve elgondolkodni azon, hogy jobb lett volna két órát a megfelelő helyen és időben tartózkodni, mint aztán 1400 napon keresztül tovább szopni Orbánék Tébolyát. Ha valaki nem ér rá március 15-én a Kormányváltásra, akkor saját magával cseszik ki. De nagyon, csak jómagyar szokás szerint utólag fog erre rájönni.
Lehet vidéken aranyosan koszorúzgatni, csak minek. Ez most nem az emlékezés, hanem a Döntő Csata napja. És aki elbújik a dombok között, és talál mentséget magának, hogy miért is ne legyen ott a Harcmezőn, az leginkább szégyellje magát. A Csatatér ugyanis Budapesten van, a Hídnál, máshol meg max jelentéktelen csetepaték lesznek. És az a sereg, amelyik nem tudja egyidőben és egy helyen összevonni minden kis csapatát, az soha nem fog nyerni. Az lúzerbrigád, semmi több.
De mondok még valamit, és ezen is tessenek elgondolkodni. A mostani március 15., a Híd, mindenképp történelmi lesz. Vagy azért mert sokan leszünk, beérnek a csapataink a dombok közül és legyőzzük Napóleont. Vagy azért, mert elbasszuk, és Önmagunkat tesszük vesztes franciákká. De akkor meg legalább megmutattuk magunknak, hogy tudunk mi is utcai tömeget csinálni, ha nem is eleget a Győzelemhez, de legalább nyomásgyakorlásra alkalmasat. Ésha Napóleon nyer, és a következő éveinkben is Ő lesz az Imperator, akkor más lehetőségünk úgysem lesz, mint az utcát meghódítani.
Ha van szívünk és eszünk, akkor megérezzük, hogy mikor van történelmi pillanat. Akkor fölfogjuk a nap jelentőségét, nem akarunk kimaradni abból, amit később a Történelem majd Fontos Eseményként fogad be a lapjaira. Aki ebből kimarad, annak nem lesz válasza a gyermekeinek és unokáinak, mikor megkérdik: hogy a fenébe hagytátok a nyakunkon ezt az Idióta Vadbarmot a Rablóbandájával? Szóval Kedves Kormányváltó Polgártárs, ha nem akarsz majd életed további részében kínos hallgatásba, vagy hazudozásba menekülni, hanem büszkén, fölszegett fejjel akarsz mesélni arról, mikor Történelmet írtál, akkor ott a helyed. Velünk, a Hídnál. Erzsébetnek hívják, mint a győztes angolok leghíresebb Királynőjét.
Fegyverbe!