Zavarban vagyok. Nem kicsit. Írok egy cikket a Fidesz Komigazgatójáról, Kocsis Mátéról, az végigdübörög a nettéren, és agyonolvassák. Aztán írok egy másikat egy gerinces ellenállóról, Rejtő Gáborról, azt meg a tizede, ha megnézi. A romlott árura mindenki kíváncsi, a tiszta forrásból meg alig isznak páran.

Persze hálás vagyok a nyilvánvalóan rengeteg megosztásért, amivel a Kocsis cikk végiggördült a neten, és tényleg nyílt levéllé vált. De boldog attól lennék, ha ugyanez megtörténne Rejtő Gáborral. Nem személy szerint vele, hanem a Rejtőgáborokkal.

Miközben Orbánék hatalmának egyik fő forrása a magyar nép megalkuvása, megvásárolhatósága, nekünk nagyon oda kéne figyelni, hogy megmutassunk pozitív példákat. Hogy lehet ezt másképpen is. Hogy a gerinc az nem egy elvont anatómiai fogalom, hanem valós emberek valós szerve.

Nincsenek túl sokan, akik a nehezebb utat választják. Tegnapi hősömet, Rejtő Gábort, Kocsisék meg akarták venni. Mint egyébként mindenkit, akinek a személye számukra kockázatot jelent. Csakhát Rejtőt nem tudták megvenni. Ő elvekért szállt harcba, nem egyéni boldogulásért. Ő azt akarja, hogy az utcazene legyen szabad, nem azt, hogy Neki, személyesen szabad legyen utcazenélnie.

Mert persze fölajánlották Neki, hogy hagyja már abba ezt a forradalmárkodást, mit törődik Ő a többi nyomorulttal, aki pár forintot akar zenéléssel szerezni, némi kajára. Gondoljon magára, kaphat engedélyt, sőt, csak felejtse már el ezt az ostoba demonstrálgatást. De Rejtő nemet mondott. Nehezebb mindennapi megélhetéssel, mint legtöbbünk, de elutasította a mézeskalácsot.

És mi, a liberális és baloldali netközösség, amelyik erős, és akár használható is lenne hatásos kampányokra, mi nem a saját Hőseinket mutatjuk meg, hanem az Antihőst. Rejtő marad ismeretlen, Kocsist meg még Ausztráliában is olvasgatják.

Ez így nem jó. A fészbuk egy fegyver. A társadalom összefogásának fegyvere. Használták Ukrajnában, Egyiptomban, Szíriában, mindenütt. Hatásosan, látható eredménnyel. És miközben a Hatalom lassan összezúzza a maradék ellenzéki sajtót - ellehetetleníti, megveszi, bármi -, aközben mi másra várunk.

Leírjuk, megkérdezzük egymástól, hogy hát mikor lép már valamit az ellenzék? Várunk. A jóég tudja, mire. Minden megosztás egy lövés. Ehelyett egymást lájkolgatjuk, megosztunk olyan dolgokat ezredszer is, amik már fönn vannak, és amik már amúgyis elérték a szükséges információs küszöböt.

Fontos dolog országos politikusok országos nyiltkozatait, interjúit is megosztani, nem ez a probléma. Hanem az, hogy többnyire ez itt ki is merül. Nem mutatunk föl olyan példaképeket, mint Rejtő Gábor. Így aztán a bloggereknek, a civil nyilvánosságnak nincs értelme megkeresni és megmutatni a Rejtőgáborokat. Mert az asztalfióknak senki sem szívesen ír.

Sokszázezer ember azért nem kapcsolódik be a közéletbe, mert fél. Másik sokszázezer meg azért nem, mert inkább belehajol a rendszerbe, hogy könnyebb legyen a holnapja. És mi nem mutatjuk meg azokat az embereket, a Rejtőgáborokat, akik példaképek lehetnek. Akik a nehezebb utat választják, és erősek és bátrak ahhoz, hogy végig is menjenek rajta.

Nincs más médiánk. Van egy fészbukunk, vannak blogjaink. És vannak példaképeink. Akik csak azért nem válhatnak azzá, mert mi elsiklunk fölöttük. Pedig a saját népünket csak akkor tudjuk fölemelni, ha elmagyarázzuk: van élet az Orbánuralmon túl is. Lehet ellenállni. Lehet fölvállalni komoly kockázatot. Lehet áldozatokat hozni, önfeláldozni. Vannak Hőseink, akiket meg tudnánk mutatni.

Vannak?