Itten már rég forradalomnak kéne lenni, nemdebár. Amit Orbánék művelnek, az messze túl van azon, amit egy demokráciában egy bármekkora többség megtehet anélkül, hogy menekülnie kelljen az ellopott javaival együtt valami Alsó Afrikai diktátorhoz. De mégsincs forradalom. Sőt. Ahogy kinéz, simán nyerik a jövő tavaszi választást, és folytathatják a szarhalmozást.

Elromlott a Magyar Nép? Hol van '48, meg '56 százezres harcra kész tömege? Megmondom: otthon, és sorozatot, valóságsót meg tehetségkutatót néz. Meséket, magyarul. Hősöket keres, hogy álmodozhasson. És rajta van ezerrel a szeren: sms-áradat, milliós nézőszám, komment-tömeg. Hoppá. Álljunk csak meg.

Közönyös ember ilyet nem tesz. A közönyös ember az közönyös, nemdebár. Nem érdekli semmi, vegetatív véglényként tolja a napokat egymásra, még csak nem is számolva, mennyit eddig, és mennyit még ezután. Nem, a Magyar Nép nem közönyös. Csak pótcselekszik. Keresi a Hősöket máshol, másban, ha már önmagában nem találja meg. Pontosabban: nem találhatja meg. Önmaga jelentéktelenségét oldja föl mások jelentőségének elismerésével. Ébren álmodozik. De ebből annyi ám a lényeg: ébren.

Mégis mi a fenétől ennyire sikeresek az új egyházak, az ezoterikus tanok, vagy épp a Jobbik? És mitől maradt még mindig Orbánnak milliós tábora ilyen törés-zúzás után? Egyszerű: hitet adnak. Mindegy milyet, mindegy miben, és az sem számít, mennyire őszintén. Hit. Valamiben. Egy olyan valamiben, amiben az egyedi ember megtalálja önmaga jelentőségét. Amitől fontosnak tarthatja saját létét, úgy érezheti, hogy alakítója, és nem puszta elszenvedője a világ történéseinek. Hogy megy valamerre. Ha kell, masírozik is.

És akkor elérkeztünk a lényeghez. Hogy megértsük, miért nem lesz kormányváltás most tavasszal. Hogy mi is az oka, hogy a Magyar Nép döntő többsége hazament és tévézik. Mert bizony a döntő többségről beszélünk azért. Azokról, akik nem ezoterikus tanokban találják meg önmagukat. Azokról, akik világi hitet keresnek.

Az ember egy értelemmel fölruházott érzelmi lény. Nem gondolkodik, nem cselekszik, csak ha valamilyen motivációt kap. Lehet az persze valami alapszintű dolog, megélhetés, ilyesmi, de akkor a lelkesedés, meg a cselekvés is ahhoz lesz szabva. Lelkes emberek vágnak neki a Himalájámak, a pótcselekvők meg megnézik, és elolvassák a róluk szóló híreket.

Hitet kell adni a Magyar Népnek. Egészen az egyén szintjéig. Éreztetni kell minden egyes emberrel, hogy igenis, van jelentősége, mit tesz. Hogy számítanak rá. Hogy nem csak a patríciusoké Róma, hanem a plebejusoké is. És itt van az Ellenzék sikertelenségének kulcsa.

A puszta tények állandó fölsorolása inkább unalmas, mint lelkesítő. Hisz Orbánék minden egyes mocska közszemlére került és kerül, de aztán meg nem történik semmi. A Magyar Ugaron nem keletkeztek élő Hősök. Hát akkor inkább nézzük tovább a tévét, nemdebár. És nézik is.

Ez az Ellenzék ez pár hónappal ezelőttig egyetlen Pártot jelentett: az MSZP-t. Azt az MSZP-t, amelyiket hitehagyott és hitelüket vesztett emberek irányítanak. Ha már Puch Lászlóban, Szekeres Imrében, Szanyi Tiborban kéne hinni, akkor már inkább legyen a Simicska, a Vona, meg az Orbán, ugye. Mert a saját műfajukban jobbak. Őszintébben hazudnak, ahhoz is tehetség kell.

Mesterházy volna a Hős? A Lángoló Tekintetű Vátesz? A hittel telt Ember? Hát nem. Nem az. Egy szürke, semmitakaró, semmitmondó apparatcsik, annyi kisugárzással, mint egy fekete lyuk. Milyen világképet tud vizióként fölmutatni olyan ember, aki nem érti a világot? Milyen izgalmakat ébreszt egy ponty?

Volt az MSZP-nek három éve, hogy kialakítsa és kisugározza a víziót, a jövőt, amely mindannyiunkat megmozgat és cselekvésre késztet. Nem sikerült. Napersze, mert nem is akarták. Mással voltak elfoglalva. Mintahogy most is mással vannak. Néhány patrícius osztogatja föl egymás között Róma maradék javait, nem törődve a barbár hordával, ami már a kapukat is betörte. És a plebs otthon csücsül. Mert ez nem az Ő harca. És igaza van.

Az MSZP elfogyott mostanra. Kialudt Horn Gyula és Gyurcsány tüze, és már a parazsat sem találja az a néhány, aki még hajlandó lenne megkeresni. Ha meg mélyebbre ás, akkor kap a kezére piszkavassal. Mert ki tudja, mit találhat a hamu alatt, amit nagyon nem kéne fölkavarni.

Víziót adni, hitet kisugározni nem megy egyik napról a másikra. Nem megy téltől tavaszig. Ha lenne még egy év a választásokig, tán sikeres lehetne kormányváltási szempontból is az, amit Gyurcsány tesz. De kevés az Idő. Túl sokáig tartották karanténban azok, akiknek inkább segíteniük kellett volna mindenkit, aki hitet képes adni. Nem irtani kellett volna a friss hajtásokat, hanem óvó gonddal fölnevelni.

De nem ezt tették, és most meg is fizetik az árát. Ez eddig az Ő bajuk, de sajnos végeredményében a miénk is. Ugyanis lesz még négy évünk Orbánnal. Kösz MSZP, kösz Mesterházy, kösz Puchlaci, meg Szekibácsi.

A Magyar Nép nem közönyös. Csak pótcselekszik. És távolmaradással büntet. Mert máshogy nem tud. Maradjon hát Orbán, ha ez az ára annak, hogy eltűnjenek a süllyesztőben azok, akiknek kiégett lelke és savószínű szemeik a semmi legmélyebb rétegét mutatják.

Egy ember van, aki képes hitet adni. És akinek már nincs elég ideje arra, hogy pár hónapon belül Csodát tegyen. De még mindig jobb, ha megvan az Ember, és csak Idő nincs, mintha megfordítva lenne.

Táncolj, Feri.